Fekete J. Jozsef

Kolduslakoma

Zvonko Sarić: Prosjački banket, Hrvatska riječ, Subotica, 2007, 131 o.

„Nos, hogyan ellenőrizze egy diktatúra a polgárait a maximális változékonyság high-tech társadalmában? Az egyetlen mód az lenne, ha kizárnák a fejlett technológiát, hermetikusan lezárnák a határokat és így teljes egészében visszaköltözhetnének egy korábbi korszakba. De ez nemzeti öngyilkosság lenne bármely ország számára, amely ezt kipróbálná. Nem tudnák felvenni a versenyt. Néhány évtizeden belül modern őslakókká válnának, akiket primitívvé tett a mellettük fejlődő, civilizált, high-tech világ.” (Dean R. Koontz: Virrasztók. Animus Kiadó. 1994)

Mostanság úgy tűnik, hogy a jövő nem egyéb, mint üzlet. Igencsak nagy üzlet, amelyben a high-tech világ mozgatói megannyi dologról hitetik el, hogy a polgár éppen az orrvérzésig reklámozott dolog nélkül lesz boldogtalan, csak általa élhet egészséges életet, és a tárgyak puszta birtoklása megadja az egyén óhajtott társadalmi rangját. Akinek jó orra van a jövőben várható trendek kiszimatolásához, megfelelő marketing- és médiatámogatással elképesztő hatalomra tehet szert, befolyásosabb lehet a politikusoknál és médiasztároknál, hiszen az üzlet gazdagságot hoz, a gazdagság uralmat biztosít a média felett, a média pedig uralja a tömeget. A politika tudományának fölibe kerekedik a közgazdaság tudománya, a hatalom a tőke kezében összpontosul, a politikusok a tényleges hatalom kitartottjai lesznek, akikre azért van szükség, hogy a mindenkori anarchisták ne maradjanak célpont nélkül, s hogy a hatalmon lévők meg vissza-visszaüssenek a terrorizmussal gyanúsítottakként számon tartott másként gondolkodókra, hogy a húzd meg, ereszd meg játéka nyomán fenntartható legyen az aranyborjú helyére került permanens fogyasztás, az ideológia helyére lépett pénz imádásához szükséges kellő, de forradalomhoz nem vezető társadalmi feszültség. A szép új világ eme régi képletét tölti meg emberi kapcsolatokkal és történetekkel Zvonko Sarić szabadkai író a Prosjački banket (Kolduslakoma) című regényében. Annak ellenére, hogy az elbeszélt történet 2412-ben játszódik, nem fantasztikus, még csak nem is futurisztikus alkotásról van szó. A jövő külsőségei viszont szervesen épülnek a regénybe, hősei az I. Északi Körzet, a mai Vajdaság területén élnek, lakhelyük a lepusztult, az új életrendbe nehezen illeszkedő retróknak otthont adó Szabadka, s a városból kinőtt, korszerű urbanisztikai képződményként működő, a társadalmi elitnek és uszályának otthont adó high-tech Fórum, valamint Zombor, amiről egyedül annyit tudunk meg, hogy a képzelt jövőben is létezik. A csupán néhány szereplő alig három napba sűrített története érzékletes képet fest a jövőről, az ikerváros modern őslakókkal benépesített fele, Szabadka a globális felmelegedés következményeitől szenved, a város lakói ádáz küzdelem árán igyekeznek megvédeni magukat a patkányok özönétől, a fórumbelieket viszont a mikroklímát szabályozó ernyő védi az időjárás viszontagságaitól, életük szervezett, szintetikus ételeket és italokat fogyasztanak, munkájukat és szórakozásukat a virtuális világ hypersztrádája szolgálja ki, környezetükben a csúcstechnológia ezer mütyürje áll rendelkezésükre, szinte mindenki drogon él, serkentőn, nyugtatón, ízfokozón, bódítón, vagy egyszerre mindegyiken. Különös módon azonban még mindig vannak társadalmi és emberi kapcsolataik, és az író ezekre építi regényét. A történetnek a távoli jövőbe helyezése funkcionális kulissza, aminek az a szerepe, hogy a szerzőnek ne kelljen leírnia – a biztonság esetére a zárófejezet függelékében, amit hagyományosabb megfogalmazásban epilógusnak mondanak, mégis leírja ­–, hogy a történet kitalált, a valósággal való bármilyen egybeesés a véletlen műve. Az ábrázolt társadalmi és emberi kapcsolatok ugyanis a jelen képződményei, természetesen erősen sarkítva, ahogy annak egy regényben már lennie illik, és ha egy kicsit megkaparjuk a futurisztikus felszínt, kiderül, hogy az ábrázolt regényidő áttételesen a múltról szól. Bonyolultan hangzik, de nem az.

Zvonko Sarić a thriller műfaját követve írta regényét, és az első sorban filmes műfajból nem igazán a thrill szó eredeti jelentése, a borzongás jött át a szövege által, hanem a csavaros, meglepő fordulatokban gazdag történetbonyolítás, és – néhány didaktikus és elnyújtott párbeszédet kivéve – az ábrázolás képisége, filmszerűsége. Kétségkívül jó mozit lehetne forgatni a Kolduslakomából, egyelőre azonban olvassuk regényként. Főhőse, egyben elbeszélője, Lazar Balažević mintha több standardizált detektívhős karakterét hordozná magán, mégis egyedi figura, s nem detektív. Könyvtáros volt, amíg a digitalizált archívumok feleslegessé nem tették a nyomtatott világ feletti őrködését, író, aki egy olyan világban, amely a művészetet feleslegesnek, a művészeket sültbolondnak tartja, helyi szinten ismertnek és népszerűnek is mondható, ám miután magára vállalja egy közlekedési baleset előidézését és barátnője helyett leüli a büntetést, alvilági kapcsolatai révén biztosítja megélhetését, és amikor ezen kapcsolatai által egy igazán nagyot akar dobbantani, megbuktatni a Progresszív Párt élén álló, a polgármesteri helyre törő dúsgazdag Velja Markovićot, amiből Kövér Attila polgármester is profitálna, de főleg az alvilági Szervezetet vezető Halott, meg persze az elbeszélő hős, színre lép a hűtlen szerető, Irena Sjever, a mostani barátnőről, Mészáros Zitáról pedig kiderül, hogy az urbánus gerilla, a Polgárok Offenzív Mozgalmának vezetője, máris tetőponton áll a bál, noha elmarad a tervezett polgármester-avató bankett, összegubancolódnak a cselvetések, hazugságok, van itt emberrablás, gyilkosság, húsevő baktérium-fertőzés, minden, ami egy jó krimihez kell.

Viszont van itt más is, például az irodalom mivolta feletti gondolkodás is tematizálódik, a regény eme önreflexív vonulata szerint az irodalom nem változtatja meg az olvasó életét, csupán pótlék a tényleges változás helyett, szellemi-intellektuális placebó, az elbeszélő ugyan megtörtént, átélt eseményként tárja szórakozni vágyó olvasója elé a történetet, az olvasóval szembeni bizalmasságát a szövegben gyakran előforduló „ismeretlen olvasóm”, majd „ismeretlen barátom” megszólításokkal nyomatékosítja, ám a történet erkölcsi és etikai üzeneteket is továbbít, így kétségkívül más hatást kíván elérni, mint a puszta történetmesélés. Erre a történet is rájátszik: Blaško Sekelj professzort azért rabolja el az urbánus gerilla, mert tagjai hisznek az irodalom gyógyító és ártó hatalmában, a professzor írástudását és retorikai készségét a társadalom gyógyítása érdekében kívánják felhasználni. Az elbeszélő hajdani könyvtárosi munkaköréből eredően sokat tud a múlt dolgairól, ezért folyton régi könyvekre és filmekre hivatkozik, és valószínűsíthető, hogy emiatt tart ki a hagyományos, elbeszélő-központú narratíva mellett. A regény szövege minduntalan utal az ábrázolt kort meghatározó, a létteret hálóként átszövő hypermédiára, viszont az elbeszélő semmit se hasznosít a cybertér kommunikációs bőségből, nem medializálja a narrációt. Ez annál is különösebb, mert Zvonko Sarić korábbi, szignalista alkotásaiban a nyelvi szinten is erősen hangsúlyozta az urbánus világ high-tech hozadékát, számos alternatív projektum során a verbo-voko-vizuális kifejezésmód lehetőségeinek határait feszegette, rockegyüttesben énekelt, dalszövegeket írt, mixmediális kommentárokkal átszőtt rádióműsort vezetett. A 2003-ban megjelent Hvatač duše című regényének írásakor változott a kép, Zvonko Sarić úgy gondolta, engedményeket kell tennie a hagyományos prózapoétika javára, ugyanis a narratív szövegek nem terhelhetők mértéktelenül szignalista dekompozícióval és dekonstrukcióval anélkül, hogy a testesebb szövegtömbök ne veszítsék el az olvasó figyelmének fenntartására és fokozására irányuló kihívásukat. Történetet, jelentéshordozó mesét kellett tehát konstruálnia, téridő-szerkezetet kialakítania, folyamatos narrációt teremtenie. A mostani regény nem csupán prózapoétikai elvei, hanem Szabadka térpoétikája és a bunyevácság történetének tematizálása nyomán is a Hvatač duše valamiképpeni folytatásának tekinthető, egyben a szignalizmus nemzetek feletti kulturális kódrendszerétől a nemzeti nyelv irányába történő fordulás újabb lépése.

A jelen valóságreferenciáiról a képzelt jövő irányába tett elrugaszkodás szinte csak jelképesen, a külsőségek szintjén jelenik meg a regényben, az erkölcsi-etikai, szociális-intellektuális szólamok hitelesítésére leggyakrabban huszadik századi példákat hoz fel az elbeszélő, ami ugyan nem teljesen olyan, mintha a mai konverzációink során minduntalan a 15–16. század eseményeire, jeles személyeire és feledhető műalkotásaira hivatkoznánk, de hasonlóan valószerűtlen. Jól tudja ezt az író is, amikor hosszabb, erősen didaktikus etikai dörgedelmet illeszt a szövegébe, azt rögzített hangdokumentumnak álcázza, ami emellett azért is különös, mert általa nem irodalmi diszkurzus révén igyekszik hitelesíteni az irodalmi közlésmód, a szó hatalmát. Az elbeszélő számára a huszadik század végével mintha véget ért volna a történelem, nem talál ki későbbi pszeudo-historikus szituációkat, hanem mintha a múlt regényét írná a képzelt jövőjében, ennek nyomán válnak epizodistákká a regényben a ma és a közelmúlt Szabadkájának alakjai, és a jövőből a jelenbe való visszavetítésre utal az elbeszélő horvát nyelve is. Sarić elbeszélése ugyanis egy ideig elidőzik az I. Északi Körzetben lakó horvátok történelménél, ami során az elbeszélő elmondja, hogy iskoláztatása során nem tanulta a horvát irodalmi nyelvet, lakhelyén sem ezt a nyelvet beszélték, így regénye megjelentetése előtt feltétlenül számít a nyelvi lektor munkájára, ami kétségtelenül a jelen pillanattal párbeszédben álló önreflexió. A jelen idejű valósághoz való közelítés és az elbeszélés kvázi eltávolodása ettől a jelenidejűségtől nem titkoltan azt a regényolvasás szempontjából fontos képzetet kívánja kelteni, hogy a narratíva nem fikcióra alapul, hanem valós események tényszerű előadása. A regény hézagmentesen illeszkedik ebbe a fikcióba, alakjai karakteresek, történetvezetése törésmentes, fabulája érdekfeszítő, egyes részletei pedig egyenesen remeklések, ilyen Darko e-mailje, amelyben fia szívoperációjáról számol be az elbeszélőnek, az a jelenet, amikor Irena Sjever a közlekedési baleset után maga alá vizel a sofőrülésen, és a zárókép, amelyben felzúgnak a katedrális harangjai, és az elbeszélő életében első ízben elered a hó, mintegy jelezvén a világ megtisztulásának lehetséges kezdetét.

Rezime:

Fekete J. József Prosjački banket

Iz današnjice promatrano, čini se budućnost neće biti drugo do jedna sveopća trgovina, posao, što li, u kojoj će reklama biti pokretač svega i svih, pa i građanina, kojega će držat sve dok mu krv ne trgne na nos! I bez koje mu se sreća ni zamisliti ne bi dala! U njoj će biti mjesta samo za političare, medijske zvijezde, tajkune i sl. koji jedni bez drugih ne mogu, budući da su međusobno preduvjetovani, a i da nekadašnji anarhisti, potonji teroristi, ne bi ostali bez mete. Taj „lijepi novi svijet“, spoj nadzemlja i podzemlja, pokreće se, isključivo, na pogon novca! I ni slučajno se ne kotrlja u pravcu nekakve, (bilo kakve) revolucije! (Prijevod. M. Miković)